§2.fejezet§

~ A múlt sötét titkai~

Egyszerűen ledermedtem,és a vér,szinte megfagyott az ereimbe. Ahogy bámultam Őt,szinte kővé dermedtem. A régi szeretet,és báj,eltűnt szemeiből,helyette pedig egy zord és hideg tekintet lett. Szemeim cikáztak az arcán,ami férfiasabb lett,és egyben vonzóbb,hiába a zord tekintet.
- Miért…? –néztem rá,és könnybe lábadtak szemeim.
- Muszáj. Meg kell védenem,Téged. Vagy így,vagy úgy… -sóhajtott,és elment.
Én csak meredten bámultam utána,és a fejemre erős ütést mérve,elájultam. Nem tudtam ki vagyok,azt sem,hogy mi vagyok. Ám egy valamit tisztán értettem és tudtam. A szüleim végig hazudtak. Hazugságban nőttem fel,és Ő volt az EGYETLEN személy,aki igazat mondott nekem.
Ahogy szemeim kinyitottam,megláttam Sayu-t,és rájöttem,hogy fejem az Ő ölében van.
- Jól vagy,Unnie? –nézett rám,és arcom simogotta.
- Aha…csak kicsit fáj a fejem. –szuszogtam,és lassan felültem.
- Kik ezek? –nézett rám Sayu könnyes szemmel.
- Fiúk?! –néztem rá.
- Nem,csajok! –csapott a homlokára.
- Költői kérdés volt. –vontam vállat,és összekuporodtam.
- Ismered a fiút igaz…? –nézett rám,Sayu. Nem válaszoltam,csak bólintottam. –Honnan?
- Régről…
- Elmondod? –nézett rám kérően Sayu. Bólintottam félve,és nagy levegőt véve belekezdtem.
- Jin és én…hát mindig is álom párnak számítottunk,ám sosem volt köztünk semmi. Sem csók,sem kézfogás. Csupán megölelt ha találkoztunk,és adott puszit ha névnapom volt,vagy szülinapom. Jin volt a legjobb barátom,és mindig őszinte volt hozzám,mégha néha úgy is éreztem nem igaz,amit mondd. Sokszor kérte azt,hogy legyek vele,mert vele jobb lenne az életem,és nem élnék hazugságba,és egyszer ez miatt csúnyán összekaptunk. Fájt a szívem sokáig,és beláttam,hogy beleszerettem. Utána nehezen,de kibékültünk,majd a sulibálra készültünk. Ő volt a kísérőm,de nem jött értem. A haverom elvitt a bálra,és hiába faggatóztam,senki nem tudott semmit sem Jin-ről. Majd amikor már a beszédnek vége volt,megcsörrent a telefonom. Azt hittem,hogy Ő az,de anyu volt az. És azt mondta,hogy Jin háza felrobbant a gázcső eldurranása miatt. Akkor éreztem először,hogy most én végeznék magammal itt helyben,mintsem az idő. Akkor nagyon fájt a szívem,és órákon át sírtam. Ahogy a rendőrség nyomozott semmit nem mondtak el nekünk. Aztán a temetés után csak feketébe jártam. Jin-t szerettem a legjobban,és féltem bevallani neki. Mindig is őrlődtem azon,hogy mekkora idióta vagyok,hogy nem mondtam el neki,hogy szeretem,mert akkor tudom,hogy Ő is boldogan élt volna. Erre fel,meghalt. Legalábbis én ezt hittem egészen idáig. Most meg itt tart fogva,és alig látunk az éhségtől. –lett könnyes a szemem,és Sayu álla leesett.
- Jin meg te…-pislogott.
- Igen. Belé voltam szerelmes. A régi vágyakozó tekintete eltűnt,helyette zord és kemény lett. Arca megváltozott,és a férfias vonásai mind ott díszelegnek.
- Te még mindig szereted igaz?
- Nem. Elengedtem,amikor megerőszakoltak. Akkor jöttem rá,hogy halott után minek sírni.
- De él…szóval lehetőséged van arra hogy…
- Nem! Szó sem lehet róla! –vágtam Sayu szavába.
- De miért?
- Fogva tartja az az embert,akinek életem adnám,és még jöjjek vele össze? –akadtam ki. – Nincs az az Isten! –háborodtam fel,majd az ajtó kivágódott.
- MinJung! –kiáltotta a nevem az egyik fiú.
- I..i…igen? –néztem felé félve,és Sayu tekintete rettegő lett.
- Gyere ide. –nem bírt eljutni a tudatomig,mert lefagytam. Megállt az idő,és féltem itt hagyni Sayu-t.
- NEM HALLOD? –kiabált rám erősen,és Sayu remegett a félelemtől.
- Nem. –válaszoltam.
- Nem szeretem ha ellenkeznek! –jött oda,és egy jobbos után sem álltam fel. –Ne akard,hogy megöljelek! –nézett rám szúrósan.
- Akkor ölj meg! Mit számít? –néztem fel rá,és karomat elkapva ráncigált el Sayutól.
- Felvágták a nyelved és még merész is vagy. Tetszik! –mosolygott,és lelökött a kanapéra.
- Miért vagy vele ilyen? –jött oda a másik srác.
- Mert ellenkezik és a nyelvét éles késsel vágták fel! –mosolygott perverzül és meg akarta simogatni az arcom.
- Hozzám ne érj! –karmoltam végig kézfején.
- Áh! Te szuka!
- Ha bántani mered,utána te leszel a következő! –jött be Jin egy cigivel a szájában és így a srác nem ütött meg.
- Kezd vele amit akarsz…-ült le a fotelbe,és elhallgatott.
- Szóval,még mindig úgy érzed vannak benned kérdések igaz? –nézett rám és Jin és bólintottam. –Akkor gyere fel a szobámba,ott majd elintézzük! –mosolygott,és elnyomta a cigarettát.
Jin felment a lépcsőn,és az egyik fiú mutatta,hogy mehetek. Hát oké. Ha Jin támad,egyből hasba térdelem az biztos.
Ahogy felmentem  a lépcsőn a zöld ajtós szobába tűnt el Jin,és követtem. Jin épp wiskey-t töltött a pohárba amikor beléptem.
- Csukd be az ajtót kérlek. –mosolygott,és becsuktam.
- Mit akarsz? –néztem rá.
- Csupán elmondani az igazat,és miért is vagy itt!
- Eddig miért nem mondtad el?
- Mert a fiúkat ez csak jobban feltüzeli,és még kedvük támad veled eljátszani. Vagyis…-nevett fel-a hulláddal.
- Akkor válaszolnál a kérdéseimre? –néztem rá,ahogy leül az ágyra.
- Persze. Leülsz,vagy végig ácsorgod a fél órás mesémet? –nézett rám. –Ámbár jobb lenne ha leülnél,mert lehet rosszul leszel! –mosolygott és leültem tőle  távol.
- Akkor most mondd el,miért vagyok itt,kik ezek a fiúk,és miért vagyok itt!
- Szóval akkor most hallgass végig figyelmesen. –tette kezét térdemre,de én lelöktem onnan.
- Ne érj hozzám! –néztem rá nagy szemekkel.
- Meghallgatsz,vagy azzal vagy elfoglalva,hogy hozzád érek.
- Beszélj! –emeltem fel hangom.
- Apád tudod,hogy nem az aki valójában,ugye? –megráztam a fejem,hogy „nem”. –Mindig is ezt mondtam neked! Végig erre akartalak figyelmeztetni! A csuklódon az az „X” tudod mi?
- Nem. –sütöttem le szemem.
- Az az „X” Kai karján is ott van. –sóhajtott Jin. –Az arra szólgál,hogy a maffia tudja,ti egy pár lesztek! –hatalmasra tágultak a szemeim,és tudtam,hogy Jin most is őszinte,mint eddig.
- Deh…-makogtam.
- Nem akarod Őt. Tudom. Épp ezért vagy itt!
- Hogy? Hogy majd megvédesz? –néztem rá.
- Igen. Anyukád ezért akarta azt,hogy velem légy. Ezért akarta,hogy velünk gyere el nyári szünetbe nyaralni,hogy ne legyen befolyása Kai-nak,de látom késő!
- Deh…-lett könyes a szemem.
- Sajnálom. Ezért akartam,hogy velem légy. A csuklódon nem látszott az „X” csak most,hogy nősz és érsz. Anyukád küldött érted.
- Anyu?
- Igen. Ő utálja az egész maffiát,amiért tisztelem. Nekem sem szívem csücske,de muszáj megvédenem téged! Megesküdtünk a fiúkkal,hogy védünk téged az életünk árán is!
- Miért vagyok ennyire fontos? –néztem rá.
- Mert a Kim család erős vezetője lesz Kai,és ha te,a Woo család erős és életre való lánya összeházasodtok,a maffia történelme megváltozik. Ettől tartott apám is. Ezért is ölte meg a te „ártatlan” apád.
- Apu?
- Hidegvérű gyilkos. Emlékszel a kismacskára amit kapták tőlem?
- Igen. Jiji nagyon édes volt.
- De apád a 9mm-es pisztolyával fejbe lőtte.
- Tudom..de azt hittem..
- Nem a szomszéd volt…-fejezte be a mondatom Jin.
Nem tudtam megszólalni. Anyám engem véd,miközben apám ara törekszik,hogy a maffia erős legyen,és legyőzhetetlen. Apám ezért akart nekem mindent megadni,hogy ne legyen feltűnő,hogy amikor Ő távol van,a maffiát vezeti. Gyűlölöm a végsőkig.
- Amikor a házam felrobbant…-kezdett bele Jin.
- A rendőrség a maffia miatt nem adott ki infókat. Apám megfenyegette,igaz? –néztem rá könnyes szemmel.
- Igen. –sóhajtott Jin.
- Vissza szeretnék menni Sayu-hoz! –fordultam el Jin-től.
- Sayu kint van a nappaliban. A fiúk felhozták. Menj le enni,és gyere vissza. Aludnod kell!
- Nem akarok. –sütöttem le szemem,és hasam felkordult.
- Menj le enni! –állt fel,és a poharat odaadta a kezembe. –Egy kis étvágy csináló! –húzta le a pohár tartalmát majd én is.
Remegő végtagokkal mentem le a lépcsőn,és ettem a pizzából.  Sayu nem is mert hozzám szólni,de én sem hozzá. Nagyon sok érzelem feltört bennem. Jin amiket mondott végig igazak voltak,és már akkor figyelmeztetett. Az „X” nem egy seb,hanem vágás. Most már minden világos…

*Este*

Ahogy kinyitottam a szemem,megláttam,hogy Jin nekem háttal alszik. Sóhajtottam egy jó nagyot,és felültem. Még mindig képtelen voltam kiverni a fejemből ezt az egészet. Elaludtam,mert nem bírtam tovább fent maradni,és Jin is,amint elnézem. Csak magam elé bámultam,és merengtem. Hozzá menni Kai-hoz? SOHA! Kai-hoz sosem megyek hozzá! Nincs az a pénz! És Jin…na igen. Az egyetlen őszinte fiú. Sayu az egyetlen lány…a családom egy gyilkos,és Sayu ezt nem tudván lopta be magát a szívembe.
- Jól vagy? –ölelt át hátulról Jin és feje a vállamon pihent.
- Jobban…-sóhajtottam.
- A fiúk meg fognak kedvelni ettől ne félj…
- Nem ezen rágódom…-sóhajtottam.
- Akkor?
- Azon,hogy anyut elvesztem. Vagy Sayu-t…vagy Téged…-sütöttem le a szemem.
- Engem sosem veszítesz el! –adott arcomra egy puszit,amitől a szívem ismét akkorát dobbant,mint amikor elsőnek megláttam.

§1.fejezet§

~ Minden ember életében van egy mérföldkő,ami megváltoztatja a jövőt...! ~


A vekker erős csengetésére fáradtan nyitottam ki a pilláimat,majd kitapogatva az ébresztőt,lecsaptam. Nyújtózkodtam egyet,és visszavackoltam magam,a paplan melegébe. Ám,ez a kis idil,nem tartott sokáig,mert kopogtak az ajtómon.
- Kisasszony! Ébren van? –hallottam meg az egyik lány hangját.
- Nem! –morogtam,és a fejemre húztam a takarót.
Hallottam,ahogy a kis cipője sarka kopog a szobám padlóján,és azt is,hogy egyre közelebb jön hozzám. Az ágyam széle besüppedt,vélhetően az Ő súlya alatt,s hátam kezdte el simogatni. A meleg érzésre kicsit mocorogtam,és szinte láttam a szemeim előtt a mosolygós,arcát.
- Keljen fel,Kisasszony! Ma van az utolsó tanítási nap,ne késsen már el! –édes hangja mindig megnyugtat,és ilyenkor kedvem támad felkelni.
- Kelek már! –dugtam ki kezeim a paplan alól,és lehúztam a fejemről a takarót. –Hány óra van? –pislogtam álmosan,és kezemmel eltakartam a szemeim,mert zavart a hirtelen fény.
- Még csak 6:40. Ráér lassan felöltözni. –mosolygott rám.
- Kaphatok reggelire egy kis zabpelyhet? –néztem rá.
- Természetesen. Felhozzam vagy…
- Majd lemegyek enni. –vágtam szavába,s kimásztam az ágyból.
A redőnyt felhúztam

,s az ablak üvegen folytak le az eső cseppjei. Az utolsó tanítási napon esik az eső. Pedig mára jó időt mondott. Lehet,vagyis remélem,hogy csak futó zápor.
A függönyöm elhúztam,és nagy nyávogással betért a szobámba a kiscicám,Mimi.
- Jó reggelt nagyságos asszony! –simítottam végig hátán,és dorombolni kezdett. – Már felfaltál mindent,ami a hűtőbe volt? –guggoltam le hozzá,s fülénél vakargattam.
Csak dorombolt,és megpróbáltam nem hangoskodni,mert tudom,hogy anyuék ilyenkor még alszanak. A szekrényem elé álltam,és nem találtam normális ruhát,de egy kis zene segített. 
Ahogy a ruhámba bújtam,felvettem hozzá egy nagy pulcsit,és így lementem a cicám kíséretében a konyhába.
- Jó reggelt! –köszönt a másik cseléd lány.
- Jó reggelt. –ásítottam,és leültem az asztalhoz,majd nekiálltam enni.
Finom kis teát csináltam magamnak,miután megettem a kajámat,és a cicám kapta meg a tej felét. Mi úgymond „osztozunk” a kaján,mert Ő családtag.
Ahogy a teámat megittam,felvettem a táskám,és a kocsikulcsot levettem a helyéről,majd elköszöntem a lányoktól,és elindultam a suliba. Ahogy leparkoltam a suli előtt,a suli menő pasijai már ott voltak. JongIn azaz Kai is közéjük tartozott. Iskolában úgy csinál,mintha nem is tudná,hogy létezem.
- Unnie! –ugrott rám Sayu.
- Dongsaeng. –mosolyogtam,és megpróbáltam magamról leszerválni a kiscsajt.
- Hogy vagy ma? –pattogott körülöttem.
- Egész jól…azt hiszem. –néztem Kai-ra és felénk jött.
- Szia! –csókolt meg,és én csak pislogtam.
- Na most húzz el innen! –löktem el magamtól.
- Tudom,hogy szeretsz! –ölelt át hátulról,és a nyakamba puszilt.
- Előbb fekszek le Sayu-val,mint veled. –könyököltem oldalba,amire elengedett és elment.
- Olyan egómanó! –tette karba a kezeit.
- Ő már egótroll hagyjá’ má’! –nevettem,és felmentünk az osztályunkba. Mivel egy osztályba járunk,így egymás mellé ülünk mindig.
Ha tetszik a tanároknak ha nem. Isten igazából,nagyon nem érdekel,de van amikor szét akarnak,ismétlem "akarnak" minket ültetni,de van nálam bilincs. Azzal szoktam összekötni a kezünket,és így nem tudnak elültetni Sayu mellől. Sayu eleinte furcsán nézett rám,ez miatt,de tudja,hogy ez csak azért van,mert szeretem.  Ma is ugyan így volt. Összebilincseltem a kezünket,és a biosz tanár nem tudott minket elültetni. A dolgozatot időben beadtuk,és ha nem lesz 1-es akkor tuti leiszom magam.
Az óráról mindenki szinte futva rohant ki,és jól belakmároztunk a finom reggeliből. Imádom az itteni teát,mert nem túl édes. Van aki tesz még bele cukrot,de nem vagyok túl édes szájú.
A suliban végigszenvedtük az órákat,és Kai elől bujkáltunk. Minden szünetben odajött hozzánk Kai,és folyton fogdosott,vagy rácsapott a hátsómra,amiért kapott egy-két taslit. Végül is nem volt annyira rossz,mert a legjobb haverom,de akkor is. Nem akarok tőle semmit. Ez Ő is tudja nagyon jól.

*Iskola után*

A pláza liftjében várakoztunk,és felmentünk a legfelső emeletre. Ahogy a liftből kiléptünk,a szemünk káprázott a sok gyönyörű ékszertől.
- Unniiiiiiiie! –pattogott Sayu egy nyaklánc előtt. –Megkapom? –nézett rám,és szemeiben aprócska kis csillagok voltak.
- Meg. –bólintottam,és nyakamba ugrott.
- Köszönöm! Te vagy a legjobb! –arcomra egy cuppanós puszit nyomott,és megkapta a nyakláncot.
Nem volt olcsó,de neki az életemet is odaadnám,hogy boldog legyen. Én csak egy ezüst nyakláncot vetem magamnak,amin a nevem kezdőbetűje volt. Ahogy a plázában pár ruhát felpróbálgattunk,végül is,találtunk magunknak normális szép darabokat. Sayu nem tudott választani a ruhák közül. Az eladó segítségével,kicsit könnyebb volt a választás. Neki a kék ruha nagyon jól állt,míg nekem kevésbé. Nem voltam mérges,mert a fekete szépség teljesen levett a lábamról. Az már ruha volt a javából.

Úton hazafelé,már kezdett lemenni a nap. Már csak pár sugara volt fent,és az esős felhők eltűntek. A parkolóban a kocsiba betettük a csomagokat,és egy kis kávézóba ültünk be.
- Sosem tekintettél Kai-ra úgy,mintha járnátok? –nézett rám Sayu,és a kávéjából a gőz szállt felfelé.
- Soha. Kai csak haver. –ittam a teámba.
- Egyforma heg van a kezeteken is. Hol is szerezted? –nézte a csuklómon lévő heget.
- Nem tudom. Anyu azt mondta,egyszer elestem biciklivel,és a bokor tüskéi miatt lett.
- Ennyire pontosan? –pislogott Sayu.
- Akár. Tudod,én milyen szerencsétlen voltam mindig is! –vontam vállat.
- Az tény,hogy két bal kezes vagy,de ez több mint furcsa! –vette maga elé a kezem,és azt vizsgálta,és tekergette.
- Auuu! Ez fáj! –nyafogtam.
- Ne már! Mint egy kismacska! –kuncogott Sayu,és tovább vizsgálta a csuklóm. –Pontosan egyformák a hegek. Mintha valami megvágta volna. –nézett rám Sayu.
- Vagy inkább valaki? –sóhajtottam,és elrejtettem a karom.
Sokszor tűnődöm azon,hogyan szereztem a heget. Nem emlékszem rá. Talán egészen kicsi lehettem,amikor történt velem ez a kis „baleset”. Nem tudom,hogy mikor szereztem,és ha anyut kérdezem erről,síri csendbe hallgat. Aput már meg sem kérdezem ilyenről,mert úgy is ez a válasza: „Mindig is kalandos kisgyerek voltál,nem meglepő.”
Hát igen. Apámat sosem érdekelte,hogy mi van velem vagy anyuval. Leginkább csak a pénz és a pia érdekelte.
Mikor a rendelésünket befejeztük kifizettük és kicsit még dumáltunk,Sayuval.

Mire már mentünk a kocsi felé,sötét volt. Nem akartam hazamenni,így inkább elmentem Sayu-hoz. Az anyukája nagyon aranyos,és kedvelem is. Engem csak azért visel el a légtérben,mert szerinte „jó” hatással vagyok Sayu-ra. Hát…ebben kételkednék,de legyen. Sayu régen nem volt az a jó kislány,amin most már csiszoltam...szóval már tanul,és nem kap minden nap szaktanárit,vagy osztályfőnökit. Igaz, sok időmbe került,de végül is megoldottam.
Esti sétára mentünk el,és Sayu nem akarta levenni a nyakáról azt a nyamvadt nyakláncot. Az utcai lámpák fényében erősen csillogott a nyakék,és Sayu-val egy sikátornál kicsit gyorsabban szedtük a lábunkat. Ott nem csak Ő,de még én is féltem. Aztán az egyik lámpa nekiállt villogni. Felnéztem,és kihunyt a fény. A következő pillanatba,hangos kerékcsikorgással a sarkon bevágódott egy fekete kocsi,majd a furgon megállt mellettünk. Sayu én én azonnal futásnak eredtünk,de mindhiába. A két támadó gyorsabb volt sokkal. Hátulról lefogtak minket,majd Sayu nyakából a nyakláncot leszakították,és a szánk elé tettek valami fehér rongyot. Ahogy levegőt vettem,a testemen furcsa érzés vette át a hatalmat,és a félelem,ami eddig menekülésre késztetett,egyszerre elszállt. Nem tudtam,hol vagyok,azt sem,hogy ki vagyok. Csak azt éreztem,hogy valami hideg fém érintkezik a csuklómnak,és innentől se kép,se hang. A külvilág megszűnt.

~*~

Ahogy kinyitottam a pilláim,egy sötét szobába voltam.
Nem tudtam,hogy hol vagyok,és azt sem,hogy ki vagyok. Az ablakon erős fény szűrődött be,és erős cigaretta szag ütötte meg az orrom. Nem tudtam felállni sem. Nem volt hozzá erőm. Elmásztam a radiátorhoz,s hátam nekidöntöttem. Nem volt bekapcsolva. Olyan volt,mintha valami régi házban lettem volna.
Ahogy a környezetemet fedeztem fel,egyből hiányérzetem támadt. Hol van Sayu? Bármerre néztem nem láttam,s a szoba fénytelen sarkai félelmet keltettek bennem. Hirtelen az ajtó kivágódott.
- Ő az?
- Igen. A Woo család kis örököse. –jött hozzám egy maszkos fiú.
- Vidd a 6-os szobába. –parancsolt egy mély hangú férfi,és a fiú felrántott magához,majd elráncigált egy szobába.
A szobában halovány fény volt,és egy ágy. Az ágyra lökött,és a kezeimet az ágytámlához bilincselte.
- Eressz el! –rángatóztam,de csak a kezem sértette a bilincs. Esélyem sem volt.
- Milyen szép is az,ha egy nő küzd. –simított végig arcomon,és keze letévedt a melleim közé. –Nem is vagy Te olyan rossz kisleány külsőre! –adott mellkasomra egy puszit.
- Ne érj hozzám! –mocorogtam alatta.
- Csak nem megszöksz? –nevetett fel.
- Ohohohoo....Csak jussak ki innét! –morogtam.
- Nem fogsz. Apád kereshet. Mi erősebbek vagyunk! –mosolygott,és az övemet kihúzta a gatyámból.
Csípőm ide-oda mozgattam,és éreztem,hogy kezd feltüzelni a kis játéka.
- Ne ellenkezz! –suttogta fülembe,és a hideg végigszaladt a hátamon. –Élvezni fogod te! –mosolygott,és nyakamba harapott,amire ívbe feszült a hátam,és ezzel egy időben rámarkolt a combomra,amit hangos nyögés követett.
- Mit csinálsz? –nyitott be egy másik fiú.
- Megkínzom picit! –mosolygott a kis erőszakos.
- Nekem nem annak tűnik! –jött oda a fiú és eloldozta a kezeim. A csuklómat elkapta,és ránézett.
Elkerekedtek a szemei,amikor az „X”-t meglátta. Nagyot sóhajtott.
- Elkéstünk…-engedte el a kezem.
- Miért? –nézett rá a másik fiú.
- Már megjelölte. –sóhajtott.
- Vissza tudjuk csinálni? –nézett a perverz fiú a másikra.
- Nem. Örökre a csuklójába marad. –sóhajtott a fiú,és a kezemet fogva elvitt egy nappali hangulatú kis helyiségbe.
- Miért vagyok itt? –néztem rá. –És hol van a barátnőm?
- A barátnőd alszik. Vélhetően a kis Kook nem húzta meg,de amilyen régen volt már bárba,tuti jól szórakoztak. –ült le a kanapéra a fiú.
- Nem válaszoltál minden kérdésemre!
- Itt én kérdezek,Drágaságom! –ugrott fel,és torkomnak szorított egy kést.
- Suga! Ne öld meg az első napon! –jött be egy ismerős alak.
Amikor felkapcsolta a lámpát,már sejtettem hol vagyok és arra is,ki volt az aki leállította a fiút,hogy ne öljön meg.

- Üdv,újra itthon,Kincsem! –köszönt a régi ismerős és szívem hatalmasat dobbant,ahogy megláttam.

§ Prológus §

*11 évvel ezelőtt*

„Az est leple alatt,egy sikártorban,egy 24 év körüli lány,összeesett. Az arra járó emberek,mentőt hívtak a kismamához,s a mentőben elfolyt a magzatvíz. A kórházban gyorsan császármetszéssel világra jött a kis örökös. Az örökös,akit Min Jung-nak neveztek el. Karján kicsi rózsaszín karszalag,melyen neve díszelgett. Még azon a napon,az apa bement lányát és feleségét meglátogatni.
- Annyira édes. –ringatta kimerült karjaiban az édesanya.
- Megfoghatom? –nézett az anyára a család régi barátja.
- Persze! –mosolygott az anya,majd a kis Min Jung-ot,a férfi karjaiba adta.
Ahogy a férfi ringatta a picit,egy 3 év körüli kisfiú rohant be a kórterembe.
- Appa! –ugrálta körbe a férfit. – Ő kicsoda? –nézett a kislányra aki édesen aludt.
A férfi nem válaszolt,csak a folyósóra ment,ahol a zsebéből kis bicskát elővéve leült a székre. Körül nézett,és senki nem volt kint,csak pár üres tekintetű fáradt nővér.
- A leendő feleséged! –ezzel a kislány alkarjára egy „X”-t vágott.
A kislány élesen felsikoltott,s a nővérek mind odamentek. A kisbabát kikapták a férfi kezéből. A férfi kézen ragadta a fiát,és bement a kórterembe.
- Mit tettél Min Jung-al? –aggodalmaskodott az anya,akinek heves szívverése a torkában érződött.
- Csak jobb ha tudod,hogy Jong In lesz a lányod férje,nem más! Ő lesz az akivel együtt fogják irányítani a maffiát! –nevetett fel élesen a férfi,és kiment a kisfiúval.
Az anya elszörnyülködve tartotta karjaiban a sebesült kicsit,és könnyei áztatták a takarót. Bársonyos kis arcát simogatva könnyei folytak az arcán.
- Miért kellett nekem hozzámennem apádhoz? –adott a kisbaba arcára egy puszit az anya,s a karjaiban tartva a picit,Ő is mély álomba szenderült."

*Napjainkban*

A kis Min Jung érett lánnyá vált,s Jong In,azaz a leendő férje is szintén megnőtt. Jóképű,helyes fiú lett,s a két gyermek jó barátságot ápolt. Min Jung édesanyja nem mondta el a lánynak,hogy Jong In lesz a férje,mert tudja,hogy összetörne a lány szíve. Min Jung mindig is szabad akart lenni,nem pedig kötött,amiért sokszor kapott erős pofont apjától ha részeg volt,és Min Jung épp akkor akart kiszabadulni a család óvó karmaiból. Min Jung sokszor faggatózik arról,hogy édesanyja miért is ilyen zárkózott,persze ezt csak az esküvő tervezésekor fogja megtudni,hiszen addig titok. Min Jung igazi lázadóvá érte ki magát,és nem szereti a kötött dolgokat,míg Jong In,eléggé kötött személyiség,de valójában jól el lehet vele beszélgetni. Min Jung,mint barát,úgy tekint a fiúra,de a fiú természetesen tudja és tisztában van vele,hogy ez így van,és mi lesz velük a jövőben.